8. fejezet~ Halál, csók

Gyomrom kezdett görcsbe rándulni, talán azért mert soha nem voltam még fiúhoz ennyire közel. Igen, az egész személyiségem nem erről árulkodik, mert elég sok vad buliba vettem részt, de az nem azt jelentette hogy volt is valami (a smároláson kívül). És pont ez az. Csókoltam már meg fiút, de így még nem jártam. Nem kerített ilyen érzés hatalmába. Mi ütött belém ?
-Hagyj !-löktem el magamtól, majd kirohantam a fülkéből. Méreg, csupa méreg keringett ereimben, és kellett valami hogy le tudjam vezetni. Ilyenkor telefonokat, vagy egyéb törékeny dolgokat dobálok a falnak, de ezen a környéken semmi nem volt... azaz, itt volt egy totál bunkó srác, akit mellesleg kicseszettül gyűlölök, szóval miért is ne lehetne ő a düh levezetőm ?

Rohamos előrehaladásomat visszafordítottam, majd lekevertem egyet Bieber-nek. Sokáig tartotta fejét oldalra fordítva, közben állkapcsát feszengette.
-Dögölj meg !-vágtam hozzá nyersen, majd vissza gyalogoltam a házba. Próbáltam nyugodt lenni, és kiszellőztetni a fejem, de nem ment a legjobban.
A nap hátra lévő részét a szobába zárkózva töltöttem.

~Reggel

Álmosan túrtam hajamba, hisz az este szem hunyásnyit sem aludtam.
-Itt van !-dobta le telefonját az ágyra, ami mellettem landolt.
-Minek ?
-Hivd fel a drága apádat !-gúnyolódott, majd az ajtófélfának dőlt, és várta hogy megteszem-e. Azonnal elvettem a telefont, de mielőtt megnyomtam volna a hívás gombot, Justinra néztem.
-Miért változott meg a véleményed ?
-Hisztiztél !
-Ezért ?-vontam fel szemöldököm. Továbbra is ott állt, én pedig telefonálni kezdtem.

Első csörgés... második csörgés... haramadik csörgés... kinyomtam. Könnyes szemmel dobtam el a telefont. Bieber odajött majd elvette.
-'A helyedben nem tettem volna meg'!
Nem is foglalkoztam ezzel a balf*sszal.

'Miért nem veszi fel ? Eddig mindig ő hívott ! Mi lett az apámmal?'
-Amikor elveszítesz egy embert, először nem fogod fel !-ült le mellém Biebs.-Másnap, már elhiszed, de akkor sem dolgozod fel teljesen... csak várod hogy megkeres. Harmadik nap... a harmadik napon magadba zárkózol, de azt soha nem fogod fel, hogy ő már nem létezik !
-Miről beszélsz ?-eléggé rám hozta a frászt ezzel a 'hegyi' dumával.
-Bob pár percen belül itt lesz ..!-hagyta el a szobát.

'Amikor elveszítesz egy embert...'
-Mi van ?-meredtem döbbenten magam elé.-Ezzel most mit akart mondani ?
Torok fojtva trappoltam le a lépcsőn, egyenesen a konyhába, ahol ott volt Bob is.
-Cassie, jól vagy ?-mosolygott.
-Mi van apámmal ? Mi lett vele ?-kiabáltam.
-Cassandra, nyugodj meg !
-Hol van James ?
-James...-dörzsölte össze tenyerét.
-Mi van vele ? Mond már !
-Meghalt !-nyögte ki, a lehető legnehezebben.
Szemeim elkerekedtek, s döbbentem álltam ott.
-Megint kamuztok ?-emeltem feljebb hangom.
-Nem Cassie ! Azért hagyott ránk, mert ő már nem nevelhetett tovább ! Ezért ment LA-be. Ott... ott ölték meg.
-Hazudsz !-tiltakoztam.
-Azért búcsúzkodott annyi ideig, azért volt annyira dühös... azért nem veszi fel a telefont ...!

A tetőre mentem, s azonnal a földre rogytam. Hangos sírásba törtem ki. Nem hittem el, amit mondanak, ez egy kurva hülye vicc ! Nem értem miért szórakoznak ilyennel ! Mi ez az egész ?
James miért nem mondta el ?
Van fogalma róla, hogy ez hogy esett ? Mi az hogy 'meghalt' ? Egyértelműen hazudnak. Lehet hogy tesztelik a tűrő képességem. Ez... ez nem lehet !
Hajamba túrva járkáltam oda-vissza. Akárhányszor csak eszembe jut, az arca, és ahogy elbúcsúzott tőlem, szemem másodpercek alatt könnybe telnek. A sírástól levegőt nem kapok...

~Este 8 óra

Leültem a tető legszélére, s onnan bámultam az üres utcát. -Cassie !-súgta valaki nevemet.-Gyere be !-hátrakaptam fejemet, s kémlelni kezdtem... Bob volt az.
Nem is törődtem vele. Magamba roskadva néztem le a mélybe.
-Cassandra !-fogta meg vállamat, de megmozdítottam, jelezve, hogy ne is érjen hozzám.-Tudom hogy most nehéz... tudom... sajnálom !-szemem sarkából letöröltem a könnycseppet, majd se szó, se beszéd, eljöttem onnan.

Szobám ágyára feküdtem, de nem aludtam. Folyamatosan járt az agyam, a szemeim már égtek, s a szívem... szörnyen fájt. Az egyetlen ember volt az életemben. Miután anyám elhagyott minket, a rokonok szoba se álltak velünk. Nem néztek semmibe minket, csak 'pénzes emberek' voltunk a számukra. Semmi szeretet, semmi érzelem... csak a pénz. És tessék: ide vezet a gazdagság.

A következő nap, hol az ágyon ültem, hol az ablakot néztem Néha Bob jött be hozzám: a kaját hozta. De nem ettem...
Aztán észre sem vettem, s megint egy új nap telt el... Ez a 6.-ik itt töltött napom.

Ahogy az ételre néztem, hasam korogni kezdett. Szememet lassan csuktam le, s hagytam hogy végigfolyjon könnyem.
-Egyél !-mordult meg Bieber az ajtóból. Sietve tüntettem el a sós cseppet szemem sarkából.-Ne akard hogy megetesselek !-jött ágyam elé.-Tömd meg azt a nagy szádat !-kötekedett tovább. Gyilkos tekintetemmel sújtottam rá, majd felálltam, s szemébe néztem:
-Takarodj ki !-mondtam olyan hangsúllyal hogy meg is értse.
Hirtelen hasam jelezni kezdett, -ismét-.
Ekkor Biebs közelebb lépett:
-Csak nem éhes vagy ?
-És ? Zavar ?
-Ebben a házban, egyedül csak te vagy az aki zavar !-felképelés helyett, körmeimet mélyesztettem arcába. Csuklómat elkapta, s kis híján 'összeverekedtünk'. Ki akartam húzni a karomat szorításából, de nem tudtam.
-Eressz !-szisszentem fel, ekkor hátam a falnak nyomódott.

Testünk zihált, az előbbiek után. Hisz minden áron meg akartam ütni Biebert, de ő nem hagyta.
-Menj el innen !-motyogtam, a sírást visszafojtva.
-Sírj csak !
-Fogd be !
-Sírd ki magad !-vigyorgott sunyin.
-Kussolj !-szám lefelé görbült. Nem akartam neki megadni az örömöt, hogy sírni lásson.

Izmai megfeszültek, arca továbbra is méregben úszott... és pont ekkor... megéreztem ajkait enyémeken. Hirtelen és váratlanul történt.
Bieber megcsókolt...